Általában minden első megnyilvánulás, bejegyzés, cikk (vezércikk) irányadó. Ez a bejegyzés nem akar az lenni. Nem akarja, hogy... ha most megmondom mit nem akar, akkor a második mondatomat kihúzhatom. Kihúztam. Szóval pár éve G.C. Waldrep szerint eltűntek a méheink a földről, akárcsak Douglas Adams szerint a delfinek a vízből. Ha már így alakult, mondja ez a blog, próbáljunk beszélni arról, amink még van.
Ha méhekről vagy delfinekről lesz szó, szóljon bárki, hogy fejezzem be a blogolást, vagy legalábbis töröljem az adott bejegyzést. Elégiára ugyanis nincs mód. Idő. Lehetőség. Elégikusnak lenni gáz; így ha azon kezdenék el sopánkodni, hogy a régi szép időkben mikor még ember, méh, delfin... Majd szakítsatok félbe.
Ezen kívül nem mondok semmit, olyat, amiről ez a blog szólna. Erre három okot is találtam. 1. Aki eddig a bejegyzésig eljut, már tudja mivel találkozhat. Ezen a helyen akkor minek is beszélnék olyanról, ami vagy igaz, vagy hazugság, de mindenesetre az olvasó már el tudja dönteni melyik a kettő közül. 2. Ha megmondanám miről szólna ez a blog, nem lenne értelme folytatni (elkezdeni). Ha tudnám, az azt jelentené, hogy már megírtam, és csak idemásolom. De ennek nem ez a lényege. 3. Ez összefügg azzal, hogy amint el kezdem írni a blogot, az saját maga áll össze olyanná, amilyenné, úgy, hogy az egyik bejegyzés a korábbira, az azutáni a még eggyel korábbira, és már egyidejűleg a kettővel előbbire épül, a dolgok ilyetén alakulásáról számot adni meg egészen biztosan lehetetlenség, nem is sikerülne.
Így talán már érthető, ha ezen a ponton be is befejezem ezt a bizonyos első bejegyzést.
